Újra itt...

Hát ismét volt egy oda meg vissza. Nem mondom, hogy sokkal könnyebb lenne elindulni, vagy visszajönni mint korábban. Nem is hiszem, hogy ez olyan dolog, ami majd változik az időben.
Otthon lenni csidijó volt. A sok ember akiket imádok, akikkel volt szerencsém találkozni és azok is akikkel csak egy pár szót tudtam telefonon váltani. Két hét semmire sem elég, ezt kijelenthetjük. Volt Balaton, volt fesztivál, volt reggeli a teraszon, volt napsütés, volt fröccs, volt grillezés, volt Kertem, volt csendes-ülés, volt pálinka, de leginkább ott voltatok Ti. Tényleg nem tudom elmondani milyen hálát érzek azért, hogy ha otthon vagyok esélyem sincs unatkozni. Ilyenkor azt tudom érezni, hogy megérte minden, ami eddig volt. De ne érzelegjünk ugye, csak annyi, hogy köszönöm.
Közel másfél éve vagyok itt, és bár nem állítom, hogy "meg-angolosodtam" volna, vannak dolgok, amiken érzem ezt a másfél évet.
Álmodni két nyelven szoktam. (a legelképesztőbb keveredésekkel, itteni emberek otthon, otthoniak itt, felváltva angolul és magyarul beszélnek - a szokásos) Gondolkodni és két nyelven szoktam. Ugyanakkor visszatértem után vasárnap reggel félálomban percekig beszéltem a fiúkhoz magyarul és nem esett le, hogy valami nem stimmel. :) Vicces volt.
A közlekedésben már inkább otthon éreztem azt, hogy paranoid módon nézek mindenfelé, az itteni közlekedést megszoktam. A trolit továbbra is la akartam inteni (itt ez a módja).
Ha reggelizem zabpelyhet eszem (a kedvencem a csokis párnácskák) vagy pirítóst decens módon háromszögre vágva, és igen, be kell vallanom, a sültkrumplit ecettel és sóval eszem a leggyakrabban (de csak akkor, ha megveszem valahol, ha én csinálom itthon, akkor nem vacakolok ezzel). Természetes módon tartok itthon paradicsomos bab konzervet és (OMG) ráteszem a pirítósra. A teát tejjel iszom, (cukor nélkül!) és sokkal gyakrabban mint korábban, de az is igaz, hogy ezt leginkább a társasági mivolta miatt.
Megszoktam, hogy a cigit tekernem kell és nem csak előkapom a dobozból (bár néha azért meglepem magam egy doboz cigivel).
Mióta visszajöttem sok dolog nem változott. Itt van nekünk az Olimpia, amitől bár mindenki prüszköl mégis mindenki képben van. Mi is itthon, jól megbeszéltük, hogy jaj olimpia kit érdekel, de azért csak nézzük és nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk róla.
Meló fronton annyi hír van, hogy kaptam két új helyet az egyik cégtől, a golf klubbot meg elvesztettem. (Más időben kell nekik ember, én meg abban az időpontban nem érek rá. Ennyi. Semmi személyes, és nem is rázott meg.) Úgyhogy mostantól csak reggel és este melózom, a napjaim szabadok, ami azt is jelenti, hogy szabadabban kereshetek olyan munkát, amit napközben kell csinálni. Meglátjuk mit dob az élet.
 Minden folyton változik. Emberek jönnek - mennek. Francesco elhagyta Angliát, nem biztos, hogy visszajön valaha, Emily elköltözik az egyik szomszédos városba, le a tengerhez. Onderj Londonban él, Zaci elment Londonból és még sorolhatnám. Néha belegondolok, hogy mennyi ember lett része az életemnek itt, ki- és besétálunk egymás életébe, talán tanulunk egymástól valamit és aztán mindenki megy tovább a maga útját. Ez nem feltétlen szomorú (persze vannak fájó veszteségek) csak különös.
És ugyanez a munkákkal is. Otthon minden munkaváltásom megviselt. Pedig szinte mindig én akartam elmenni. Itt megszoktam, hogy minden tart, ameddig tart. Azt hiszem ez a legnagyobb lecke a jelenlegi életformámban, hogy tudjam elfogadni és elengedni a dolgokat. (Valamit megy könnyen, van amivel azért nehezebb).
Szóval most megint változik a kép, és meglátjuk merre haladok tovább. De haladok :)
xxxx
Ja és hajrá Magyarország, hajrá magyarok!