Keep myself busy

Nos igen, a "keep myself busy"programom keretében a hétvégén Ipswich-be látogattam. Szabi barátom lakik ott. Ő azt állítja, hogy Colchester nagyobb, mint Ipswich. Én nem tudom. Colchester szebb az biztos. (Ebben egyébként egyetértünk). Amúgy Ipswich-ből is van egy ott-ragadtam történetem, szintén 2009-ből (úgy látszik én mindig ott ragadok valahol..... és még csodálkoztok, hogy nem szeretek utazni). De az nem volt annyira drámai, csak Julival vesztegeltünk pár órát a buszpályaudvaron, mert a busz, aminek jönnie kellett volna, nem jött. És mindezt az egyetlen olyan napunkon, amikor Simonka (Juli kisfia) nélkül mentünk el, és együtt izgultunk, hogy mikor lesz busz, és ugyan ami a következőnek ki van írva az valóban lesz e. De jött és mi végül éjszaka hazaértünk. 
Ipswich nincs messze, 20 perc vonattal (most vonatoztam), amire szinte már leülni sem érdemes a magamfajtának. De azért leültem, lássák, hogy tudom én, hogy ez egy vonat és nem a londoni metró. A városról szintén nem tudok sokat mondani. Valamivel "modernebb", mint Colchester (ami ugye a legrégebbi angol város) és inkább "multikulti". Úgyhogy a kulturális kitekintés és a gasztroturizmus jegyében egy török "take away"-be vetett minket a sors. (Nem mintha otthon ne láttam volna elég kebabot, de így szebben hangzott). Én igazából sült krumplit akartam enni (tudom....tudom....akkor miért nem mentem olyan helyre, a válaszom egy durcás csak) úgyhogy csirkés kebabot kértem sült krumplival (ami amúgy az extrák között szerepelt, tehát általuk ételnek nem tekintett valami, amit csak valami mellé kérsz pluszba)

  Itt amúgy már egy picit beleettem, mert elfelejtettem, hogy dokumentálnom kell. De a lényeg látszik. Finom volt, de még mindig a burger a nyerő. Miután jóllaktunk, megérkezett Szabi haverja Csaba (vele már duplájára nőtt az ipswichi magyar ismerőseim száma) vele dumálgattunk, és az est zárásaként betértünk a Groove nevű szórakozóhelyre. A hely, amúgy igen jó volt, mindig hiányoltam otthonról az ilyen helyeket, ahol régebbi zenékre mindenféle ember táncol. (Itt szeretném Aga számára felidézni a hatalmas bulizásunkat DJ Paplan muzsikájára, na ez kb olyan volt, már ami a hely hangulatát illeti.) Vasárnap szépen hazavonatoztam, dolgoztam kicsit és megfáradtan hazatérve várt a meglepetés. Sarah roast dinnert készített. Be tudom mutatni ezt is, mert mivel Sarah azt mondta, hogy ez most pont úgy néz ki, mint egy tipikus sunday roast dinner, úgy éreztem emléket kell neki állítanom:

Én nem tudom, hogy miért - lehet hozzászoktam az itteni ízekhez- de ezt most kifejezetten finomnak értékeltem. A "kenyérszósz" is nagyon meggyőző volt (a tányér szélén látható, gyanúsan krumplipürének néz ki, de nem az). Úgyhogy vasárnap is jóllakattam magam.
Ami az egyéb ügyeket illeti, új munkám még mindig nincs, nem is láttam semmi olyan hirdetést, amire úgy éreztem, hogy alkalmas lennék, így nem is jelentkeztem az elmúlt héten sehova. Még nem parázom nagyon ezen, persze jó lenne ha jönne valami, de a jó hír az, hogy ez holnap is lehet, vagy azután.
Egyébként újra rekordokat döntögetek gyaloglásban, mivel spórolni akarok a buszjegyen, mivel egészséges és mivel mostanában nemigen siketek sehova. Tehát azt a taktikát folytatom, hogy munkába menet busszal megyek (hogy el ne késsek) és hazafelé pedig szépen gyalogolok. Ez némelyik napon, pl szerdán és pénteken több óra elfoglaltságot jelent.
Most hétvégén nem megyek sehova, maradok szépen a kis városomban, szombaton - ha minden igaz - megyek az East Hilli házba, Emily hívott meg vacsizni. Vasárnap meg a colchesteri magyarokkal találkozom (csak, hogy ne teljen el hétvége magyar szó nélkül:)))
Azután nem tudom, az még messze van.
xxxxx

London London

Igazából itt élek Londontól nem messze közel egy éve és még egyszer sem látogattam el oda. Szóval számomra London egy 13 éves koromból derengő egynapos kirándulás emlékfoszlánya, illetve a Liverpool Street és a Victoria közötti metrószakasz. (Nem elfelejtve azt az élményt, amikor két éve Katival Londonban rekedtünk egy éjszakára mert a gépünk késve indult, így késve érkezett és így mi is lekéstük az utolsó vonatunkat, amivel mentünk volna tovább. Feledhetetlen élmény volt, amit ezúton is köszönök a WizzAir-nek és szeretném megköszönni a Liverpool Streeten található McDonald's "étteremnek", hogy hagytak minket ott átvészelni az éjszakát a többi csövessel együtt.) Szóval számomra London kb ennyi volt.
De az élet idén azt is dobta nekem, hogy az egyik legjobb barátom (aki Z álnéven kommentelget ide, igen te ott, borzongj bele, én téged az egyik legjobb barátomnak tartalak) Londonban van egy fél évig. Így felkerekedtem, vettem buszjegyet és szépen elutaztam Londonba.
Kezdem megszokni a buszozást. Illetve a 27 órás buszút után már semmi nem tűnik hosszúnak. Két óra. Mi az? Semmi ugye? Plusz itt erre mifelénk, mintha az nem lenne szempont, hogy "költséghatékony" legyen a közlekedés. Ez igaz az itteni tömegközlekedésre, de ezekre a távolsági járatokra is. Nincs tömeg, általában mindenki magában üldögél. Persze erre is rá kellett cáfolnia az életnek, mert most London felé kaptam magam mellé egy nénit. Már amikor felszállt tudtam, hogy le fog mellém ülni. Nem azért mert nem volt hely, hanem mert lusta volt hátrébb menni, és a közelben én voltam a legszimpatikusabb figura. Leült mellém, az ölembe dobta a táskáját, ahogy azt kell szépen a rendnek megfelelően, majd elkezdett keresztrejtvényt fejteni. És micsoda illatfelhő volt körülötte.......ez volt a gratis azt hiszem.
London nekem még mindig nem a csoda, pedig általában rajongok az angol dolgokért. De London nekem még mindig csak egy város. Lehet, hogy az igazi arcát még mindig nem láttam. Talán legközelebb ha több időt töltök ott.
Nem tudom, hogy ki mint vélekedik, de nekem az a meglátásom, hogy Londonban élni olyan, hogy dolgozol valahol, utána megpróbálsz valahol a melóhelyed közelében lakást/szobát szerezni és mivel rengeteget kell dolgoznod, hogy sok pénzed legyen hiszen az élet Londonban nagyon drága, nagyjából ezt a távot teszed meg minden nap, esetleg van némi szociális életre lehetőséged és ennyi. Szóval, hogy valójában a legtöbben abban a körzetben léteznek, ami a munkahely és az otthon között zajlik. Ha szerencséd van ez a kb központban van, ha nincs hát nincs. Persze ismétlem, hogy mondom ezt úgy, hogy eddig egyetlen éjszakát töltöttem Londonban egy mekiben.
Igazából nekem egy vágyam volt (és ehhez nem kellett volna Londonba mennem) burgert akartam enni egy pubban és cidert inni hozzá. Sajnálom, én ilyen barbár vagyok, adjanak enni, adjanak inni és utána meglátjuk. Szóval mi is sétáltunk kicsit, aztán találkoztunk egy Anna nevű lánnyal, aki egy ismerősöm ismerőse, és így hármasban szépen beültünk egy pubba.
Természetesen akaratlanul is elsétáltunk egy-két látványosság mellett mint pl a Buckingham Palace vagy a Paccadilly Circus, de előbbi nekem egy csak egy ház, az utóbbi meg egy fényújság és két szobor - vessetek meg, de így éreztem, így ezekről képet nem is készítettem, akit érdekel keressen rá a google képkeresőjében, én nem akartam ugyanazt ugyanabból a szögből lefényképezni. (Nem beszélve azokról a roppant vicces képekről, amikor valaki a távolság optikai csalódását kihasználva olyan képet készít, mintha a kezében tartaná a palotát....)
Lefényképeztem ellenben a burgerünket. Csodálatos volt. Ez az egyik olyan dolog, amit itt nagyon nagyon tudnak csinálni. Pubban burger kihagyhatatlan. Ajánlom mindenkinek.
Íme:

Elsőre kicsinek tűnt, de meg kellett vele küzdeni. Nem adta könnyen magát, de legyőztük. :)
Szóval ez van velem dióhéjban, illetve megnyugtatásként szeretném közzétenni (amit eddig is tudtunk), hogy kaptam egy levelet attól a cégtől, ahol interjún voltam, hogy sajnos nem volt sikeres a jelentkezésem. Sebaj. Majd a következő.
Puszilok mindenkit.
xxxx

Oda és vissza

Sokat merengtem azon, hogy mikor és hogyan fogom megtörni a csendet. A blog írás bizarr műfaj abból a szempontból, hogy tagadhatatlanul van egy napló jellege, ugyanakkor nem feledheted el a tényt, hogy ezt az Internetre teszed ki. És az Internet nem felejt, mint az köztudott. Nem mintha különösebben érdekelne, hogy esetleg olyasvalaki talál rá a blogomra, aki nem ismer. És nem a titkolózás a lényeg, de nyilván vannak olyan történetek, amik egyszerűen nem "blogra - valóak". De néha történnek olyan dolgok, amik annyira átrendezik az életed, mindent ami korábban volt, hogy nem tudod a privát szférádra hivatkozva "eltitkolni". Mert egyszerűen minden megváltozott, és nem tudod ugyanazt ugyanúgy folytatni. Tényleg nehéz volt eldöntenem, hogy megírom e a történetem a blogra, de azt érzem, hogy ha valaha valahogy folytatni szeretném a blogot, akkor meg kell tennem.
Szóval velem is történt valami decemberben. Pasi ügyekről soha nem írtam ide, leginkább tényleg azért mert azt éreztem, hogy túl privát dolog ez. Sokféle hülye tapasztalat ért itt engem, többségében leginkább csak viccesek. Aztán lett valaki, Charlie. A történetünket nem írom meg. Nem tudom. Nem most, és nem ide. Annyit tudok csak mondani "rólunk", hogy azt hiszem (tudom) szerettük egymást, hogy valahogy furcsa módon nagyon jó volt nekünk együtt. Aztán egy hétfői napon (december 12-én) kora este meghalt egy autóbalesetben. Nem ő vezetett, utas volt a vétkes kocsiban. " he was the only person, who didn't walk away".
Kicsit úgy vagyok ezzel, mint Forest Gump, "Többet nemigen tudok mondani erről".
Egy héttel később én mentem haza, de nyilván nem tudtam úgy és azt megvalósítani, ahogy szerettem volna. Otthon lenni jó volt, mindenki nagyon akart segíteni, és tényleg minden támogatást megkaptam minden irányból. Talán ennek is köszönhető, hogy mindennek ellenére vissza tudtam jönni ide. És visszajönni is jó volt. Nehéz volt elindulni, nehéz volt azt mondani, hogy igen, egy részem menekülne minden elől, de ugyanakkor zsigerből érzem, hogy ha valaha, valahogyan fel tudom dolgozni a történteket, az csak itt lehetséges. Nem szaladtam el, és erre büszke vagyok.
Szóval ez a januári visszatérés egy kicsit újrakezdés nekem megint. Újra munkakereső vagyok. Ennek praktikus okai is vannak, ugye véget ért a Range (amit egyáltalán nem bánok) tehát emiatt mindenképp keresnem kell (bár visszamehetnék, mert végül az utolsó napomon felajánlották, hogy januárban keressem meg őket, de nem akarom), másrészt érzem, hogy szükségem van valami másra. Például megtudtam magamról, hogy nem szeretek egyedül dolgozni. Unom a takarításban, hogy néha nincs kihez szólni (és most, hogy már nem jelent gondot a beszéd, ez nagyon zavar) és sokszor gépiesen ismétlődik minden. Úgyhogy most keresem az új irányokat, az új lehetőségeket. Ma voltam például állásinterjún egy care munkára. (ez amolyan gondozás féle.) Nem tudom mi lesz belőle, általában szoktam érezni, hogy ez jól sikerült, lendületes volt, ennél ezt most nem éreztem, de nem tudom igazából, hogy mi miatt. Az biztos, hogy bosszantottak az üres kérdések (Mit gondolok, milyennek kell lennie egy jó care worker-nek?) És üres kérdésekre, csak üres válaszokat tudok adni, de közben bosszant, hogy ilyen semmi az egész. Abban maradtunk, hogy jövőhéten hívnak. Meglátjuk, de alapvetően bizakodom. Érzem, hogy erre van most szükségem. Törődni másokkal. Nem akarom nagyon nyálassá tenni ezt a bejegyzést, de egyszerűen szükségem van ilyen jellegű munkára azért is, hogy érezzem, hogy van még bennem valami abból, ami a korábban volt. Mert most nekem újra kell gondolnom sokmindent. Nem azért mert én így akarom, hanem mert az élet ilyenné vált nekem. Nem tudom például, hogy tudok e még hinni "istenben", vagy "jóságban", vagy abban, hogy ha kedves vagy másokkal és a pozitív dolgokra koncentrálsz az a helyes út e? Vagy van e út egyáltalán.
De kérlek titeket, ne aggódjatok értem. Csinálom a dolgom, minden nap elmegyek dolgozni, mosolygok másokra, és próbálok nem büntetni senkit azért, ami történt.
És bocsánat mindenkitől, akivel nem tudtam találkozni, tervezem, hogy nyáron hazalátogatok, remélem akkor minden jobb lesz. (az idő biztosan). Puszilok mindenkit! xxx