a lények

Újra egy vasárnap. Hihetetlen, mennyire pörögnek a hetek. Itt Angliában - azt hiszem - hivatalosan is véget ért a nyár. :( Nem mintha lett volna. Ismét egyre korábban sötétedik, hidegebbek az éjszakák, újra csukott ablaknál alszom, fűteni még nem fűtök, bár egyszer megpróbáltam. (Muszáj volt, a bolhairtás miatt mindent ki kellett mosni, ágyneműt, huzatot, ruhákat, MINDENT. Ez szerdán volt, amikor én sokáig dolgozom, tehát nem voltam otthon, hogy mosni tudjak, a többiek kimosták az ágyneműmet és ugyan van szárítógépünk, de okosan mindig rettenetesen megtömték, aminek az lett a következménye, hogy minden kicsit nedves maradt. Így a szerda éjszakám úgy telt, hogy a tök üres szobámban picit nedves ágyneműben aludtam abban a pólóban, amiben egész nap voltam amúgy. ja és fürdeni sem tudtam, mert a törülközőm is arra várt, hogy tiszta legyen. Rémes volt. Másnap már annyira kiborultam ezen, hogy hangosan kiabáltam, csapkodtam, amit egyébként nem szoktam és itt ez volt az első ilyen alkalom. de túl vagyunk rajta. )
Szóval nincsenek bolhák (jeeeeee) Most beköszöntött a pókok kora. Hatalmas darabok mászkálnak minden felé. A golf klubban fel kellett egyet porszívóznom (igen, parancsra öltem, szégyellem is magam). A Range is büszkélkedhetett egy példánnyal, de ott jött Ben (kedves fiatal srác) aki kiterelte szegény párát. És a nálunk....csütörtök este, amikor én igazán csak egy fürdőre vágytam, a következő példány őrizte a fürdőszobát:

A képből nem jön át, de HATALMAS volt. És nekem el kellett mellette suhannom, mert nagyon kellett az a fürdő. Közben arra gondoltam, hogy remélem ugrani nem tud. Ezeknél soha nem lehet tudni.
Aztán ez a példány is kimúlt. Cristina megölte, nekem nem volt hozzá közöm. Mostantól erre készülhetünk. Jaj. Anglia másik arca: pókok, szellemek és még ki tudja mi jön még.
De visszatérve az őszre, igen, közeleg. Gyakran gondolok arra, hogy nemsokára visszatérnek a lehetetlen színű és fazonú iskolai egyenruhába bújtatott gyerekek az utcákra. Most komolyan. Képzeljetek el egy kb nyolc éves forma kisfiút, amint élénk lila zakóban, fehér ingben, nyakkendőben, fekete nadrágban is cipőben várja a buszt reggel. Vagy egy kislányt csúnyazöld zakóban, fehér blúzban (néha nyakkendőben??????) szoknyában (és amúgy 10 éves kora ellenére full sminkben) várja szintén azt a buszt. Van ebben valami rettenetesen bizarr. De van egy hangulata az biztos. Anglia amúgy is az egyenruhák hazája. Szinte minden munkahelynek van saját egyenruhája (jelzem már nekem is lett minden helyen, de én abban nem járok az utcán) és az emberek hordják. Mármint nem a szabadnapjukon nyilván, de alapvetően a többség a munkanapokon abban jár. Így reggel, ha sétálsz az utcán egy idő után felismered, hogy ki hol dolgozik. Jó persze van, ahol a feliratok segítenek. Vicces látvány.
Csütörtökön lesz a szülinapi parti. Már beszereztem a dekor kellékeket. Összeírom a bevásárló listát a sütihez és megveszem hamarosan azokat is. Remélem jól fog sikerülni. Cristinánál mindig félek kicsit, hogy vajon érti e, hogy most megbeszéltünk valamit. Mármint ezt nem genyóságból mondom, de néha tényleg nem tudnom, hogy érti e, amit beszélek. És ez nem feltétlenül az ő hibája. Mindegy, én csütörtökön sütök egy tortát és meglátjuk mi lesz. Majd csinálok képeket megint.
Ja és hétfőn bankholiday Monday (!!!!!) és erről most időben értesültem. A Rangeben (fogalmam nincs hogyan kéne ezt írnom Range-dzsben???? :DDDD) persze dolgoznom kell, de CSAK ott. Szóval reggel alhatok egy kicsit tovább és kettőkor már véget is ér a munkanap. juhhhuuuu. Ennek azért örülök. A kedd meg amúgy is laza nap. Szóval most jön egy pár lazább nap egymás után. Király! Valamikor el kéne mennem a tengerhez is. Még nem láttam, és úgy megnézném. Lehet kedden elmegyek, ha szép idő lesz. Vonattal nincs messze, és a vonatjegy sem drága. Eddig azért nem mentem, mert hogy egyedül az olyan "izé". De már nem érdekel. Egyedül is jó lesz.

háznak ütköztem :D

Továbbra is nyomulok a bicajjal. A heti hőstettem hétfőn volt, amikor egész nap bringáztam, igen, a golf klubba is. Hát az autóúton még mindig mint egy darab sz@r ülök a bicajon és ezerrel koncentrálok arra, hogy ne essek pánikba. :) Mert az nem csak autóút, (amin azért autók is járnak) de még lejt is. Szóval odafelé nem szeretem, mert az a bajom, hogy ha lejtőn megyek, akkor azt érzem, hogy nem én irányítom a biciklit. És szabályosan, mint egy kis nyomoronc ülök rajta és próbálok kormányozni. Ha tekerni kell, akkor inkább érzem azt, hogy nálam van az irányítás. Én diktálom a tempót az irányt mindent. Gondolom idő kérdése, hogy ezt lefelé és megszokjam. És a kedvenc napom a szombat, mert az jó kis biciklis nap. Nagyon drukkoltam, hogy ma szép idő legyen, hogy szép időben tekerhessek egy jót. Így is lett. Félig. Délelőtt csodás időben tekertem egy tökjót, aztán Range után eltekertem az Asdaba, mert már rég voltam, és kellett egy pár dolog onnan (például egy lámpa, ami ott 3 font). Míg vásárolgattam leszakadt az ég és rommá ázott szegény kis bringám. :( Amikor kijöttem csöpögött, később útközben megint elkezdett esni, de én már csak azért sem szálltam le a bicikliről. Már kevésbé féltem ettől is. Van ebben valami felszabadító, tekersz az esőben és arra gondolsz, nesztek, engem ez sem zavar. Eső. És nos igen, ma elszenvedtem az első angliai bicajos koccanásom is. Na nem kell megrémülni, semmi komoly, még csak le sem estem a bicikliről. Kifejezetten büszke vagyok, mert nagyon szépen megálltam. Annyi történt, hogy mentem az úton és zöldre váltott a lámpa, így belehúztam, hogy átérjek (ez amúgy nem jellemző rám, nem vagyok egy rohanós típus, lehet az eső miatt volt ez most rajtam) és ahogy átértem ott élesen el kellett volna kanyarodni, mivel szűk a járda és amúgy meg ott egy ház. És igen, ezt a kanyart nem sikerült bevenni, úgyhogy nekirontottam a ház oldalának (remélem nem volt otthon senki, így is volt elég tanúja ennek a manővernek). Azon túl, hogy meglepődtem semmi bajom nem lett. A ház sem omlott össze, csak a kerekem hagyott egy szép nyomot az oldalán. (amit bytheway ezentúl minden nap látni fogok, mert ez az az utca, ahol minden nap elmegyek.) Amúgy hazaértem után egy pár perccel elállt az eső  és azóta sem esik.
Elkezdtem egyezkedni a Range-dzsel a karácsonyomat illetően, mert hivatalosan a szerződésem úgy szól, hogy december 27-ig dolgozom ott, de én ugye azért otthon karácsonyoznék. és úgy néz ki működik. Az most fix, hogy a Range-ből december 11-gyel elengednek (és oda nem is megyek vissza, bár most is meglibbentették, hogy ha úgy alakul, hogy lesz pozíció, akkor ők szeretnének nekem szerződést hosszabbítani). Szóval most az a tervem, hogy december 19 és január 2 között Budapesten leszek!!! Ezt próbálom egyeztetni a másik két munkáltatómmal. Remélem nem lesz gond. Azért ennek örülök nagyon. Jó lesz kicsit otthon lenni. :) Mindenki készüljön, mert buli hátán buli lesz, barátok karácsonya mindenképp(!!!!) és egyéb remek programok. Hihetetlen, hogy négy hónap múlva lesz mindez. Már nem is tudom, hogy az sok idő e vagy kevés.
Amúgy a kis színes híreim közé tartozik, hogy újra vannak bolháink. grrrr. Nem volt sikeres az irtásunk. DE szerdán érkezik egy "bug man" és reméljük mindent megold.
Most mennem kell, mert nemsokára indulunk a szombat esti pörgésbe. Mindenkit puszilok és a decemberi viszontlátás reményében maradok tisztelettel! :)

Fél év

Ma van fél éve, hogy egy hajnali órán felszálltam arra repülőgépre és két bőrönddel elindultam Colchesterbe. Fogalmam nem volt, hogy mi lesz, hogy mennyi időre tervezhetek, egy hónap? esetleg több? és fogalmam nem volt, hogy hogyan fogom érezni magam a szigeten. Leginkább arra emlékszem, hogy nagyon fáradt voltam. Rettenetesen fáradt. Részben a hajnali gép miatt, de leginkább azért, mert az utolsó napok érzelmileg nagyon megviseltek. Az első napból annyi maradt meg, hogy hogyan rángattuk végig a bőröndöket Londonon (ahelyett, hogy mondjuk taxiztunk volna), hogy a házban nem volt senki, amikor megérkeztünk (nem mintha fogadó-bizottságra számítottam volna) és arra, hogy nagyon szép napsütéses nap volt. Elmentünk valami boltba (asszem a Tescoba) vettünk valami kaját, hazamentünk, megettük, gyakorlatilag elaludtunk és másnap reggel keltünk fel.
És most itt ülök a egy csodálatos ház csodálatos nappalijában, éppen nincs itthon senki, de tudom, hogy nemsokára hazajönnek a kis lakótársaim, akik már szinte barátok. Sarah már kifejezetten az. Nem gondoltam volna például, hogy barátra lelek itt. Vagy ha igen, akkor sem reméltem, hogy ilyen hamar. Nem hittem volna, hogy ennyi idő alatt találok itt olyan embert, akivel kapcsolatban azt fogom érezni, hogy igen, te látsz engem, olyannak amilyen vagyok. (vagy amilyennek én gondolom magam???) Ez elmondhatatlanul jó érzés. Tudom, hogy közhely és szentimentális, de nagyon jól esik az a tapasztalat, hogy vannak dolgok a világban amik egyszerűen univerzálisak. Hogy attól mert valaki itt él, ugyanazt érti, érzi bizonyos dolgokon mint én. Mert ennek semmi köze a nyelvhez, a kultúrához, egyszerűen semmihez. Tudom, hogy ez nyilvánvaló, de nekem ez mindennapi tapasztalás, és nagyon jó érzés.
Szóval most itt ülök és arra gondolok, hogy ez a fél év milyen gyorsan eltelt. Van öt munkahelyem, még sehonnan nem rúgtak ki, eddig úgy tűnik, mindenhol rendben elvégzem a dolgom. Én sem mondtam még fel sehol, pedig bevallom, azért voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem egy-egy munkával kapcsolatban, hogy lehet, hogy ezt hagyni kéne, és inkább keresni kéne valami mást. Leginkább az Audival kapcsolatban, de amikor éppen ezt fontolgattam, akkor kerestek meg a másik két ajánlattal, és így most úgy érzem, hogy néha nem szeretem az Audit, ugyanakkor ezzel a másik kettővel egyensúlyba került minden, és azt gondolom, hogy nem ez a legjobb, de ott a másik kettő, és végül is valamit-valamiért.
Szóval most itt ülök és kizárólagos tulajdonosa vagyok egy biciklinek (my precious :))), két garnitúra ágyneműnek (milyen jó, hogy nem cipeltem otthonról, mert persze itt más a szabvány - ebben is) és három különböző méretű lepedőnek (van egy single - mert az East Hillen single matracom volt, van egy double - mert amikor ideköltöztem, azt hittem, hogy double matracom van, de nem, és van egy king size - mert egy king size matracom van).
Szóval most itt ülök és azt hiszem igazán boldog vagyok. Azt hiszem, szeretnek itt engem. Szabadnak érzem magam, még akkor is, ha nincs sok szabadidőm. Büszkeséget is érzek, de így visszatekintve a döntést volt a legnehezebb meghozni, és megtenni az első lépést. Távol kerülni a családtól, a barátoktól, mindentől és mindenkitől, amit fontosnak tartok az életemben, és eljönni ide, ahol senki nem várt, ahol nem tudtam mi vár rám. És az a furcsa érzés, hogy bárhogy is alakul talán soha nem fogok ezzel az érzéssel visszatérni ide. Mert lettek itt barátok, lettek ismerősök, akik adott esetben várni fognak, ha érkezem.
Valahogy minden jött magától, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. Nem azt mondom, hogy nem kellett tennem érte, tudom, hogy tettem és teszek minden nap azért, hogy működjön, ugyanakkor nagyon erősen érzem a "támogatást" az "univerzumtól".
Szóval most itt ülök és próbálom kitalálni, hogy milyen tortát süssek majd Cristinának a szülinapjára szeptember 1-én, mert akkor lesz szülinapos és hát ezt meg kell ünnepelni.

bicaj -eső, kulcsok - kódok

Ez a hét is nagyon gyorsan eltelt. Hétfőn ugye volt a spontán kirándulás, kedden -hosszas gondolkodás után - úgy döntöttem, hogy bringával megyek, mert a reggeli melóm után mennem kellett az iskolába besegíteni a nagytakarításba (igazából nem tudom, hogy valóban volt e ott rám szükség, vagy csak jófejek voltak Marilinék és azt mondták Alunnek, hogy kellek, hogy legyen egy kis pénzem) mindenesetre, szeretek angolokkal dolgozni. Nem arról van szó, hogy nem dolgoznak rendesen, de azért az bennük van, hogy megszakadni nem kell. Egy négy órás munkában ők simán tartanak egy háromnegyed órás szünetet, amiben persze én is részt veszek. Plusz, ha úgy van, hogy elkészülök előbb, akkor persze menjek el nyugodtan. Mondjuk ezt most megtehettük, mert senki nem volt rajtunk kívül az iskolában. :) Úgyhogy a négy óra melóból igazából csak három telt munkával. És a bicajozás, hát az valami csodálatos volt. Már nem félek annyira, még élvezni is tudtam. Ehhez hozzátartozik az is, hogy gyönyörű idő volt, és azon az út (Ipswich Road) a legjobb bicikliút itt Colchesterben. Igazi szép széles járda, felfestett biciklis sávval, és nem sűrű a gyalogos sem, szóval nyugodtan lehet menni. Annyira felbátorodtam, hogy hazafelé még a leejtőn való biciklizést is bevállaltam (én ettől félek a legjobban). Nagyon klassz volt. Aztán itthon jött a bosszúság, mert bolháink voltak és ki kellett őket irtani, vagyis az egész házat ki kellett takarítani és mivel Sarah egész nap melózott ketten maradtunk a munkára Cristinával. Utána meg még mennem kellett az Audiba is melózni. Szóval szerdán nagyon-nagyon elfáradtam. De a végeredmény pozitív, eltűntek a bolhák. :))))
Aztán csütörtökön nagyon kiszúrtam magammal, mert megint kellett menni a suliba, és bár amikor reggel felkeltem láttam, hogy kicsit esik az eső, de úgy voltam vele, hogy egyrészt ehhez is hozzá kell szoknom, másrészt itt folyton változik az idő biztos jobb lesz délután, és harmadrészt annyira akartam, hogy újra jó legyen a bicajozás, hogy biciklivel indultam el. Nem lett jobb az időjárás, szakadó esőben toltam a kis biciklim fölfelé, mert menni nem tudtam vele. (a szemüveg miatt sem, meg amúgyis) A suliban rettenetesen hamar letudtuk a melót, juhu mehetünk haza, de nekem nem volt sok kedvem elindulni, mert még mindig szakadt az eső. Az én csodálatos kollégáim felajánlották, hogy ők szerveznek maguknak fuvart és elvisznek engem is. Tudom, hogy gyenge vagyok, de erre nem tudtam nemet mondani. Szóval a bicajt otthagytam a suliban (megbeszéltük a gondnokkal, hogy szombat délután beugrok érte) és hazafurikáztak. Jaj nagyon jó volt itthon lenni.
Pénteken meg a tömegközlekedés tréfált meg. Mert a golf klubból ugye busszal megyek az irodába melózni. Mindig figyelek, hogy időben elinduljak, mert a buszmegállóig van egy kb 15 perces séta és a busz 22kor jön. El is indultam időben, és ott voltam a megállóban 17:15kor, de vagy kimaradt egy járat, vagy sokkal előbb elment, sose tudom meg, a lényeg az, hogy háromnegyed órát álltam a tűző napon (még leülni sem tudtam) ettől csak jobban elfáradtam és úgy döntöttem, hogy elhalasztom az irodai melót (az a mázli, hogy a szerdai nap fix, viszont a második napot én döntöm el, hogy mikor megyek, pénteken, szombaton vagy vasárnap). Mivel tegnap el kellett mennem a bicajért, a mai napot választotta. Úgyhogy ma bemegyek a belvárosba, letudom az irodai melót és aztán vissza az Audis vasárnapi csodára, műhellyel, R2D2val :))) Már alig várom.
Amúgy arra jöttem rá, hogy nekem (és gyanítom másnak is) állandó mennyiségű figyelmem van. Otthon mindig gondot okozott a munkámban, hogy fejben tartsam, odafigyeljek mindenre és ez gyakran nem is sikerült. Itt viszont szintén ez a gond, csak más módon. Amikor dolgozom az olyan sok figyelmet nem igényel, sőt. Ugyanakkor minden nap figyelnem kell, hogy hova kell mennem, mikorra kell odaérnem, hogy melyik helynek mik a speciális igényei, hol mire kell nagyobb figyelmet fordítani (pl az Audinak az a mániája, hogy a telefonok háta mögött ne legyen por, a Visionban a vizsgálókban lévő székek mögötti területre kell figyelni) és közben - mivel gyakran egész nap úton vagyok - figyelnem kell arra is, hogy igyak eleget, hogy próbáljak enni valamit út közben, és az időjárás miatt mindig legyen nálam esőkabát és lehetőleg reggel a póló pulcsi kombóban induljak el, mert bármikor lehet bármilyen hőmérséklet. És a kulcsok és a kódok. Rengeteg kulcsom van, és különböző kódokat kell fejben tartanom. Az Audihoz van egy kulcsom, és van egy kód, amivel a riasztót tudom ki illetve bekapcsolni. A Visionhöz nincs kulcsom, de a staff room kóddal nyílik, a Rangebe a szekrényemhez van egy kulcs, az irodához is van egy kulcsom és a golfklub a legjobb, mert ott semmit nem kell magamnál tartanom. És ezeket a kulcsokat (plusz a sajátjaim ugye) nem tudom egy csomón tartani, tehát sok különböző kulcstartó lapít a táskámban és az a rémálmom, hogy egyszer elhagyok egyet, vagy csak nem lesz nálam éppen az, amelyik kellene. Szóval apróság, de erre is figyelek. Meg arra is, hogy ne keverjem össze napokat és mindig a jó helyen legyek, a megfelelő időben:)

field

Ma megkirándultattam magam. Nem volt eltervezve. Mert az van, hogy a golf klubba vezető úton van egy szakasz, ahol nincs járda, egy nem túl forgalmas erdei autóút, átlag 7 perc alatt teszem meg, szóval nem hosszú (btw bicajjal kevesebb lenne, de mivel még mindig reszketek a biciklin mint a kocsonya, nem merészkedem erre az útra bicajjal), meg okosan mindig a forgalommal szembe megyek (remélem, hogy okosan) szóval annyira nem vészes. Ugyanakkor nem szeretem. És ma mikor battyogtam hazafelé észrevettem útközben egy táblát, ami gyalogos útvonalat jelölt. Benéztem, kis ösvénynek tűnt, de úgy döntöttem megpróbálom. Hosszasan meneteltem a kis ösvényen, közben különböző táblák biztattak, hogy bizony, még jó irányba haladok. Aztán egyszer csak egy mezőn találtam magam, ott volt a tábla, hogy igen-igen ez a gyalogos útvonal. A probléma "csupán" annyi volt, hogy háromféle utat láttam, egy kb betonozottat az egyik szélén, egy köves-murvásat középen, és egy kitaposott utat a másik szélén. Gondoltam éljen az aranyközép, megpróbálom azt (a tábla az útkereszteződést jelölte meg folytatásként, és nem adott további támpontot a döntéshez). Elindultam, de még az elején észrevettem a kis kitaposott úton egy nőt, itt megváltoztattam a döntésem, "ok, fogalmam sincs hol vagyok, arra van ember, megyek arra". Mikor elértem a nőt (aki mellesleg egy kutyát sétáltatott éppen, dobálta neki a botot lelkesen a búzamezőbe /nem tudom, hogy búza volt e, valami növény/)megkérdeztem tőle, hogy erre ugyan jó irányba megyek e. Mondta, hogy igen, elmagyarázta, hogy menjek egyenesen, aztán balra, aztán jobbra és ott lesz a vasút(!!!! Jézusom, milyen vasút???) Mindegy, vissza én már nem fordulok, megyek a vasút felé. Baktattam a kis utamon, ami valahogy mégsem tűnt úgy, mint ami egyszer véget fog érni, a mezőből erdő lett, az erdőből, tisztás, a tisztásból rét. Igazából közben elkezdtem egy kicsit aggódni, hogy ok, hogy nincs késő, és ok, hogy most nem sietek haza, de azért a lábam csak fájdogál már, azért csak éhes vagyok már, azért mégiscsak fogalmam sincs, hogy hol vagyok. De úgy döntöttem, hogy felnőtt vagyok, és a felnőttek mindig hazatalálnak (még akkor is, ha az én esetemben jelenleg a hazatalálás nem is tudom pontosan, hogy mit jelent). És úgy döntöttem, hogy inkább élvezem a tájat, a gyönyörű napsütést (gyönyörű napsütés volt) és végülis vissza még mindig lesz út. Aztán egy ponton megláttam egy alagutat, aminek a végén lépcső volt, és mintha valamilyen vasút. na helyben vagyok. (helyben???? a vasúttal közelebb vagyok???) Átmentem az alagúton, fel a lépcsőn és egy kedves kis utcán találtam magam, ránéztem az utcatáblára, nem mondott semmit természetesen. Fogalmam nem volt, hogy hol lehetek, reméltem, hogy még Colchesterben:) Aztán az utcán megláttam egy emeletes buszt, ilyen városi közlekedős fajtát, elsétáltam arra, hátha van tábla vagy bármi. Csak egy olyan táblát találtam, hogy Időleges megállóhely. Na köszi. Ugyanakkor észrevettem a buszban a buszsofőrt, aki egy hátsó ülésen pihengetett éppen. Őt jól felzavartam, és megkérdeztem tőle, hogy ugyan merre van a városközpont. Nagyon kedves buszsofőr volt, egyáltalán nem haragudott, mondta, hogy ez a busz elvisz engem oda. Csodás!!! megvettem szépen a jegyem, felültem a buszra (amin rajtam kívül senki nem volt) megvitattam a fickóval, hogy jaj milyen meleg van ma, és már indultunk is. Hosszú percek óta ment a busz, amikor már nagyjából tudtam, hogy merre vagyok. :) Nem vagyok benne biztos, hogy magamtól egyhamar megtaláltam volna. A busz ígéretéhez híven elvitt a városközpontba (leszálláskor szépen megköszöntem a segítséget és minden jót kívántam) ahonnan már szépen haza tudtam sétálni. Nagyon jó kis kaland volt.