Fél év

Ma van fél éve, hogy egy hajnali órán felszálltam arra repülőgépre és két bőrönddel elindultam Colchesterbe. Fogalmam nem volt, hogy mi lesz, hogy mennyi időre tervezhetek, egy hónap? esetleg több? és fogalmam nem volt, hogy hogyan fogom érezni magam a szigeten. Leginkább arra emlékszem, hogy nagyon fáradt voltam. Rettenetesen fáradt. Részben a hajnali gép miatt, de leginkább azért, mert az utolsó napok érzelmileg nagyon megviseltek. Az első napból annyi maradt meg, hogy hogyan rángattuk végig a bőröndöket Londonon (ahelyett, hogy mondjuk taxiztunk volna), hogy a házban nem volt senki, amikor megérkeztünk (nem mintha fogadó-bizottságra számítottam volna) és arra, hogy nagyon szép napsütéses nap volt. Elmentünk valami boltba (asszem a Tescoba) vettünk valami kaját, hazamentünk, megettük, gyakorlatilag elaludtunk és másnap reggel keltünk fel.
És most itt ülök a egy csodálatos ház csodálatos nappalijában, éppen nincs itthon senki, de tudom, hogy nemsokára hazajönnek a kis lakótársaim, akik már szinte barátok. Sarah már kifejezetten az. Nem gondoltam volna például, hogy barátra lelek itt. Vagy ha igen, akkor sem reméltem, hogy ilyen hamar. Nem hittem volna, hogy ennyi idő alatt találok itt olyan embert, akivel kapcsolatban azt fogom érezni, hogy igen, te látsz engem, olyannak amilyen vagyok. (vagy amilyennek én gondolom magam???) Ez elmondhatatlanul jó érzés. Tudom, hogy közhely és szentimentális, de nagyon jól esik az a tapasztalat, hogy vannak dolgok a világban amik egyszerűen univerzálisak. Hogy attól mert valaki itt él, ugyanazt érti, érzi bizonyos dolgokon mint én. Mert ennek semmi köze a nyelvhez, a kultúrához, egyszerűen semmihez. Tudom, hogy ez nyilvánvaló, de nekem ez mindennapi tapasztalás, és nagyon jó érzés.
Szóval most itt ülök és arra gondolok, hogy ez a fél év milyen gyorsan eltelt. Van öt munkahelyem, még sehonnan nem rúgtak ki, eddig úgy tűnik, mindenhol rendben elvégzem a dolgom. Én sem mondtam még fel sehol, pedig bevallom, azért voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem egy-egy munkával kapcsolatban, hogy lehet, hogy ezt hagyni kéne, és inkább keresni kéne valami mást. Leginkább az Audival kapcsolatban, de amikor éppen ezt fontolgattam, akkor kerestek meg a másik két ajánlattal, és így most úgy érzem, hogy néha nem szeretem az Audit, ugyanakkor ezzel a másik kettővel egyensúlyba került minden, és azt gondolom, hogy nem ez a legjobb, de ott a másik kettő, és végül is valamit-valamiért.
Szóval most itt ülök és kizárólagos tulajdonosa vagyok egy biciklinek (my precious :))), két garnitúra ágyneműnek (milyen jó, hogy nem cipeltem otthonról, mert persze itt más a szabvány - ebben is) és három különböző méretű lepedőnek (van egy single - mert az East Hillen single matracom volt, van egy double - mert amikor ideköltöztem, azt hittem, hogy double matracom van, de nem, és van egy king size - mert egy king size matracom van).
Szóval most itt ülök és azt hiszem igazán boldog vagyok. Azt hiszem, szeretnek itt engem. Szabadnak érzem magam, még akkor is, ha nincs sok szabadidőm. Büszkeséget is érzek, de így visszatekintve a döntést volt a legnehezebb meghozni, és megtenni az első lépést. Távol kerülni a családtól, a barátoktól, mindentől és mindenkitől, amit fontosnak tartok az életemben, és eljönni ide, ahol senki nem várt, ahol nem tudtam mi vár rám. És az a furcsa érzés, hogy bárhogy is alakul talán soha nem fogok ezzel az érzéssel visszatérni ide. Mert lettek itt barátok, lettek ismerősök, akik adott esetben várni fognak, ha érkezem.
Valahogy minden jött magától, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon. Nem azt mondom, hogy nem kellett tennem érte, tudom, hogy tettem és teszek minden nap azért, hogy működjön, ugyanakkor nagyon erősen érzem a "támogatást" az "univerzumtól".
Szóval most itt ülök és próbálom kitalálni, hogy milyen tortát süssek majd Cristinának a szülinapjára szeptember 1-én, mert akkor lesz szülinapos és hát ezt meg kell ünnepelni.