NI number - chapter 2.

Tegnap esőre ébredtünk. Igazi esőre. És nekünk menni kellett Ipswich-be az interjúra ugye. Brrr. Jól elterveztük, hogy ha már menni kell, akkor dejó, mert majd megnézzük a várost. Aha, hogyne. Reggel kelés, kávé, fürdés, indulás. Esik. Remek. Julinak és a tavalyi angliai kirándulásoknak hála kiválóan kiismerem magam az angol vasúton, pillanatnyi habozás nélkül tudom, hogy hol nézzem mikor indul a vonat/megáll e ott, ahol szeretném/hova kell mennem. Jegy van, vonat van, irány Ipswich. Még mindig esik. Rendesen. Talán Ipswich-ben nem fog. :) Persze nem így lett. Megérkeztünk a városba két órával az interjú előtt, városnézés ugrott. Irány a pláza. Ott nem esik. Közben persze pörögnek a kerekek, mi lesz? hogy lesz? mit fognak kérdezni?. Próbálok válaszokat gyártani fejben, bár érzem, hogy felesleges, csak összezavarnak, hagyom is. Lassan múlik az idő, már nem tudunk mit csinálni. Bemegyünk a JobCenterbe mondom miért jöttünk, azt mondják jöjjek vissza 20 perc múlva, király. Újabb kör az esőben, a cipőm valamiért habzik. Ezzel elszórakoztatom magam. Ugyan mitől lehet? Nem találtam választ. Ok. Idő van végre, megyek ismét, másik ügyintéző. Mondom mit akarok. Menjek vele, lépünk ötöt ott "átad" egy másik nőnek, kövessem őt. Ok. Követem. Beérünk egy váró-szerű helyre. Várjak itt ok. Vannak még itt mások is, egy idős pár, egy fiú mankóval, egy néger (ezt le szabad írni???mi a helyes megnevezés? afroamerikai??-de ez nem Amerika) nő és mi. Jön egy nő, elkéri az útlevelünk. A személyim nem érdekli őket. Jobb is. Eltűnik. Jönnek emberek, mondanak neveket. Van egy fickó aki többször is visszajön, nem találja akit keres. Mi van ha az én nevem mondja de nem értem? Aztán jön egy nő és hallom:Miss Honfi (egész szépen kimondta a nevem). Nagy levegő, követem. Nagy iroda, sok asztallal. Leülünk. Megkérdezi beszélek e angolul. Majdnem azt válaszoltam, hogy remélem:) Megegyezünk, hogy beszélek. Elmondja, hogy egyeztetjük az adatokat és két hét a szám, hat hét a kártya. Pötyög a gépbe, megkérdezi jártam e Angliába korábban. Mondom igen. Folyamatosan várom az interjút. Aztán felpattan, aláírok egy papírt, meg az útlevelem másolatát, mondja, hogy szól valakinek. Mondom remek, akkor most jön a durva rész. Nagy levegő, gyerünk. Jön a másik nő, leül, nézegeti a papírom. Aláírja, azt mondja ok és elmegy. A másik közli velem, hogy ennyi volt, köszönik, szép napot. Mi vaaaannn??? Kérdezzél már valamit! Kérlek. Na jó ezt nem mondtam persze. Felállok, mosolygok, elköszönök. Ennyi volt az interjú. Kicsit azért csalódott voltam. Legalábbis nem volt akkora felszabadulás élmény. Gábor is lenyomja ugyanezt a kört. Még mindig esik. Hazajövünk.
Azért úgy gondoltuk egy üveg borral csak megünnepeljük ezt a napot. De itt bort vásárolni nem olyan könnyű, mint otthon. Legalább öt percet vaciláltam a sorok előtt. Sok a kaliforniai bor, meg chilei. Végül egy olasz bort választottam. Nem volt rossz. De a hazai rozé. Na annak nincs párja.